Sok fiatal számára az érettségi után egyértelmű, hogy valamilyen formában nappali tagozatos diákként folytassák tanulmányaikat, akár egyetemi, főiskolai szakon, vagy valamilyen OKJ-s képzés keretein belül. De miért is olyan magától értetődő ez a nagytöbbség számára, és mi a helyzet azokkal akik, más utat választanak?
Vannak, akik szülői nyomásra döntenek a nappali tagozat mellett van, akinek csak kényelmesebb, hogy a tanuláson kívül más dolga nincsen. - Természetesen minden tisztelet a kivételnek, aki nappali tagozat mellett teljes állásban dolgozik, mert erre is van példa. - Az, hogy a meghirdetett államilag finanszírozott szakok túlnyomó többsége nappali tagozatos képzés, biztosan sokakat sarkall arra, hogy ezt a képzési formát válasszák.
Személy szerint én távoktatás keretein belül szereztem a diplomámat. Minden lehetőségem meg lett volna arra, hogy nappali tagozatra menjek, elegendő pontom lett volna, a szüleim tudtak volna támogatni is, emiatt sok korombeli nem értette a döntésemet. Kimaradtam a nagy főiskolás bulikból, dolgoztam és tanultam egyszerre, mégsem éreztem úgy sosem, hogy rosszul döntöttem volna.
A főiskolai évek alatt, ami, persze nem akarok panaszkodni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig is könnyű volt, mindig az volt a szemem előtt, hogy több esélyem lesz az előrelépésre, ha az önéletrajzomba a diploma mellé több éves munkatapasztalatot is fel tudok mutatni.
Számos friss diplomás küzd ugyanis azzal a problémával, hogy ugyan rendelkezik az adott állás betöltéséhez szükséges minden végzettséggel, de a kötelező, általában fél éves, szakmai gyakorlaton kívül, nem tud más munkatapasztalatot felmutatni. A munkáltatók egy része, valljuk be olykor jogosan, gondolja úgy, hogy a kötelező szakmai gyakorlat nagy része csak kávéfőzésből és fénymásolásból áll. Így az is hátrányba kerül, aki gyakorlata során érdemi munkát végzett, mivel azt sokan nem veszik komolyan. A munkáltatók többsége nem szívesen alkalmaz teljesen pályakezdő munkavállalót, mert neki mindent az alapoktól el kell mondani, meg kell mutatni, még át fog esni az első munkahelyi „gyermekbetegségein”.
Ennek a problémának a megoldása az lehet, ha olyan gyakorlati helyet sikerül választani, ahol egyébként is van felvétel. Nagy cégeknél ugyanis szokás, hogy a jól teljesítő gyakornokokat megtartsák és teljes munkaidős állást ajánljanak nekik. Ehhez, viszont a gyakorlaton kapott feladatokat komolyan kell venni, és kimagasló teljesítményt kell nyújtani ahhoz, hogy a munkáltatónak bebizonyítsuk, hogy ránk van szüksége.
Másik nézet, hogy a levelezőn vagy távoktatáson megszerzett diploma nem jelent annyi tudást, mint azé, aki nappali tagozatot végzett. Ha az ember nem napi rendszerességgel foglalkozik a tananyaggal, nem vesz részt számos gyakorlati órán, csak egyedül otthon bebiflázza az elméletet, nem ugyanarra a tudásra tesz szert. Ez a munkaerőpiacon szintén hátrányt jelenthet.
Véleményem szerint igaz, hogy sokkal több elszántsággal, energia ráfordítással, és utánajárással, de megvan arra a lehetőség, hogy valaki kevés konzultációs lehetőséggel, otthon, önállóan is magas szinten sajátítsa el a tananyagot, és ha valaki mindemellett dolgozik, akkor a megtanultakkal, sokkal könnyebben von párhuzamot a valós életben tapasztalható jelenségekkel, főleg, ha hasonló területen helyezkedett el, mint amit tanul.
Ehhez szükség van sorrendek felállítására. Első a munka a tanulás, minden más csak utána jöhet, a család, a barátok, a hobbi, és a szórakozás. Ami egy nappali tagozatos főiskolás, vagy egyetemista életében ennyire élesen nem kell, hogy elkülönüljön. Aki egy kicsit is talpraesett, az akkor is tudja teljesíteni a kötelezettségeit nappali tagozaton, ha heti rendszerességgel jár szórakozni. Ezt egy teljes munkaidőben dolgozó, és mellette tanuló ember nem tudja megtenni.
Nektek mi a véleményetek erről? A nappalisok, vagy a levelezős, távoktatásos hallgatók tudnak könnyebben elhelyezkedni? Munkáltatóként kivel dolgoznátok szívesebben?
